I. A kommunikáció hétköznapi jelentése kapcsolattartás, információcsere. Beszédünk gyakran mégsem a dolgok állásáról szól. A referencialitás csak egy a lehetséges kommunikációs célok közül.
Ezzel találkoztunk akkor is, amikor a társalgási stílusréteg kapcsán megállapítottuk, hogy hétköznapi beszélgetéseink jó részének elsődleges célja nem az információcsere, hanem inkább a kapcsolattartás, az együttlét jóleső érzésének fenntartása. Horányi Özséb kommunikáció-kutató ezeket a beszélgetéseket a majmok kurkászásához hasonlította; közületek többen a tévésorozatok hasonló szerepéről írtatok érvelő fogalmazást.
A retorikánál arról beszéltünk, hogy az érvek megformálásával, elrendezésével hogyan befolyásolhatja a szónok a hallgatóit: az ő célja sem elsősorban információközlés, hanem a meggyőzés, mozgósítás.
A nyelvhasználat referenciális (informatív) funkciója Arisztotelészre megy vissza. Lényege az a felfogás, hogy beszédünk során olyan állításokat mondunk, amelyek egybevethetők a valósággal.
● Tegyük fel, hogy apa felhív:
− Mit csinálsz?
− Tanulok.
Ez az állítás a valósággal igazolható: igaz vagy hamis aszerint, ami van.
● Viszont ha a válasz így hangzik:
− Megígérem, hogy tanulni fogok.
Akkor e mondat mögött cselekvési szándék áll, sőt ez a mondat maga a cselekvés: egy ígéret.
Erre nem lehet azt mondani, hogy „nem is ígérted meg”: az ilyen mondatoknak más az igazságkritériuma.
A tanulok, sétálok kimondása még nem tanulás vagy sétálás. Viszont annak kimondása, hogy ígérem: az ígéret.
Ebből a felismerésből született az ún. beszéd-aktus vagy beszéd-tett elmélet, alapműve John L. Austin Tetten ért szavak című könyve, amely egyetemi előadásait tartalmazza.
II. Austin a cselekvés-értékű nyelvhasználatot performatív nyelvhasználatnak nevezi.
(Az ilyen mondatokat performatívumoknak hívja.)
● Gyűjts példákat arra, hogy a beszéd cselekvés!
Az ilyen állítások elemzésében három szempontot vezettünk be:
− Megígérem, hogy elmegyek.
1. lokúciós aktus: ennek a mondatnak a kimondása.
2. illokúciós aktus: a mondat kimondása mögötti szándék a beszélőben (pl. biztatás, megnyugtatás, öröm szerzése, vagy éppen fenyegetés stb.)
3. perlokúciós aktus: a mondat kiváltotta hatás a hallgatóban (pl. megnyugvás, öröm, izgalom, félelem, röhögés stb.)
● Elemezd ilyen szempontból a következő állításokat!
− Ezennel a 2009/2010-es tanévet lezárom.
− Akarod-e feleségül az itt megjelent Bélyi Veronkát?
− Igen, akarom.
− Nektek is gratulálok: remek volt a védelem.
III. Austin ír arról is, hogy ha a valósággal nem is igazolható egy ilyen állítás, ún. sikerességi feltételei azért vannak.
1. Legyen meg hozzá a felhatalmazás!
Hiába mégy ki a Themze partjára egy víg társasággal, és csapsz hozzá egy üveg pezsgőt egy hajó oldalához azzal, hogy „Ennek a hajónak a neve ezentúl Queen Elizabeth!” – ha nem a te hajód.
Egy tanár nem mondhatja: „Letartóztatom.”, de egy rendőr sem mondhatja: „Erre a megoldásra most közepest adok.”
2. Bizonyos normák, eljárások követése
Esküvőkor, keresztelőkor, más egyházi eseményben az adott vallási közösség szokásait kell követni ahhoz, hogy az elhangzó mondatok is sikeresek legyenek. A régi rómaiak például a legkisebb baki esetén megismételték a szertartásaikat: számukra a rituálisan kimondott szó valóban szent volt. A zsidó temetésen ma is legalább tíz férfinek kell a sírt körülállnia, hogy a kaddis (siratóének) érvényes legyen: itt többek között ez a rituális ének „sikerességi feltétele”.
De a normakövetés nem csak a szertartásos szövegeknél követelmény. Hiába nyüszíti valaki a telefonba a feleségének, hogy „Lemondok!”, lemondás csak akkor lesz belőle, ha a főnökének mondja. Ígéretre, bocsánatkérésre lehet mondani, hogy nem is ígérted meg vagy nem is kértél bocsánatot, ha a mondat komolytalanul, félvállról vagy hátat fordítva hangzik el. Ha a metakommunikáció nem igazolja a szándékot (illokúciót).
3. Őszinteség
Ez a teljesülési feltétel a két ember közötti bizalmon alapszik: a hallgatónak bíznia kell abban, hogy a közlés illokúciójában ott áll az őszinte szándék.
Vannak olyanok, amelyekben kimondjuk magát a cselekvést:
Köszönöm. Lemondok. Ki van rúgva. Letartóztatom. Hadat üzenek. Elköszön a szerkesztő, Nyúl Nyina.
Máskor komikus vagy épp az ellenkező hatást váltja ki a cselekvés kimondása:
Most akkor vigasztallak téged és új erőt öntök beléd…
V. Két gondolat
● Az Országgyűlés februárban törvényt fogadott el a Holokauszt-tagadásról. Eszerint akár több éves szabadságvesztéssel sújtható az, aki például azt állítja, hogy nem voltak haláltáborok. Miért, ha a gondolat- és vélemény szabadsága alkotmányos jogunk? Komplikált kérdés, de egy lehetséges megoldása az, hogy a fenti állítás több mint véleménynyilvánítás. Olyan beszédtett, amelynek perlokúciója sok emberben családi tragédiák fölbolygatása és félelem.
Régóta folyik a vita az ún. gyűlöletbeszédről (az angol hate speech tükörfordítása). Büntethető-e a gyűlölködő vagy gyűlöletet keltő beszéd? Egyáltalán hol húzható meg a határ a véleménynyilvánítás és a gyűlöletbeszéd között? Egy lehetséges szempont lehet annak a végiggondolása, hogy vannak olyan bűntettek, amelyeket a szavak kimondásával követnek el: ilyen például a rágalmazás vagy a zsarolás.
● Szerencsére közelebbi tapasztalatunk az, hogy a szavaink nem csak leírják és elbeszélik, hanem alakítják is a valóságot. Ha egy kislánynak az édesapja sokat mondja, hogy milyen szép vagy, kislányom, akkor tényleg szép lesz, de legalábbis a legtöbbet kapja ahhoz, hogy azzá legyen. Nagyon fontos a pozitív szavak nevelő ereje: okos vagy, jó vagy, képes vagy rá. S ha dorgálnunk is kell a gyermekeinket, akkor sem helyes ezt mondani: rossz vagy – hanem helyesebb és sokkal praktikusabb azt mondani: ezt rosszul tetted, most gonosz voltál stb. A gyermeknevelésben, tanításban gyakran végzünk beszédcselekvést.