Tóth Krisztina versei

HÁLA-VÁLTOZAT

Arany színekben játszó szén szavak.

Babits a fény, Ady a nagy zsarátnok.

Boldog-szomorú lidérc leng: ha játsztok,

zümmögi halkan, csak tűzzel szabad,

Nemes Nagy dolgot! Hány láng sisteregne,

Füst csapna fel, Weöres sziporkatánc,

Kormos Vas bongna, izzana a rács,

mennyi kanyargó seb, mi nem heged be,

 
s bár igaz lenne majd, hogy lesz vigasz –

J. A. szájából érdes volt az élet,
Petri szájából szép volt a pimasz:

bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,

torkomban hangjukkal, de semmi az,

ha tőlük éghet éneke az énnek.

LETÖLTHETŐ CSENGŐHANGOK

I.
Ez a világ egy mélygarázs,

sose tudod, hogy merre állsz.

Az első óra ingyenes,

utána fizetsz. Így megy ez.

II.
Kiraktalak a szívemben a képernyőre,

és az összes ikonom eltűnt tőle.

Nézlek egymagam – közben vívódom.

Légy a jelszavam! Légy a PIN-kódom!

IV.  
Ez a világ egy huzatos metró.
Befelé sem jó, kifelé sem jó.
Nézd, a sok utas milyen árva!
Gyere, lépjünk a biztonsági sávra.

V.
Ma utoljára még lehet,

másik halált vagy életet,

vétkeket, átkot, étkeket:
váltani földi bérletet.

VII.
Azt hitted, jár egy utolsó hitel,

hogy ami késik, mégse múlik el.

Azt hitted, nem lesz tartozás: de lett.

Miért nincs az égi billentyűn delete?

VIII.
Ez a világ egy nyitott blende.

Integetünk a végtelenbe,

amíg az arcok be nem égnek.

Hol hívják elő ezt a képet?

X.
Tedd a kezed fenekemre,

mintha kezed kezem lenne!

Hadd szabadjon egyszer hinnem,

hogy elmegyünk hazább innen.

VOGYMUK

A hókotró fénye ébreszt,

ahogy forog a függönyön.

Előlép félálmodból a tegnapi

aluljáróban látott, seb-szájú látomás:
bicegve közelít, hiába adsz

most gondolatban többet, és jön feléd

a másik is, aki a parkban

feküdt a paplanon

tornacipőben, őszen.

Feleim, tegnap óta

egy ISA rendszámú autó áll

a ház előtt, ahol a hó porában

hajlongó szomszéd a lépcsőt

hamuval szórja.

FUTRINKA UTCA

Harmincnyolc év, futó fonál.

Az ember rojtokat talál

      – hanyag

      anyag –

e földi, pöttyös kis ruhán

mit hord és igazgat sután,

      kinek,

      minek,

ha egyszer úgyis visszabont,

feslik simából fordított,

      a Kéz,

      ha kész

már érzi, úgyse lesz soha

ha nem lesz léte otthona,

      akar,

      akár

a színpadon a kesztyűbáb

játszani valami saját

      mesét,

      mi mást,

füstölgő kéményt, házikót,

Futrinka utcát, bármi volt,

      örök

      körök

után is fölvesz kis kötényt,

hisz telefonált az imént

      Cica-

      mica,

hogy Tádé meghűlt és beteg,

úgyhogy van dolga rengeteg,

      legyen

      egyen-

letesen befűtve a tökház,

vigyázz, Mazsola, nehogy megfázz,

      halál

      ha lel

utat is hozzánk, nem vagyunk

futó fonál csak, filc, magunk

      helyett.

      Helyet

foglal középen, integet

és onnan csókol Titeket

      Böbe

      baba!

HASONLATOK

„Hiába fürösztöd önmagadban…”

1.

Egy sündisznó alapos

megtisztításához egy

másik sündisznó kéne.

Ha egyidőben mindkét

sün közeledne és

a hátuk összeérne.

Mintha távolodnának, úgy

állnának be

e dörzsre,

ami ilyenformán viszont

ki tudja mért, elég

ritkán jön össze.

2.

Csak másban moshatod meg arcodat,

és ha sikerült végre,

tükröd is az lesz. Le ne nézz

többet a mosdólére.

3.

Ez is csak ember,

hiába fürösztöd

önmagadban,

te meg magányos

maradsz, de tiszta:

szól a szappan.

IDEGEN TEST

Az Újtelepről jöttek át biciklivel:
    a beton pingpongasztal megszállt erőd lett.

Közülünk nem álltak szóba senkivel,
    a hintáról figyeltük őket.
Nyikorgattuk a láncot és tanakodtunk,
    hogy akkor kié a tér és mit akarnak.
Úgy döntöttünk, a Pintér bátyjának mégse szólunk,

    legalábbis nem aznap.
Én lettem a követ, mert lány vagyok. Óvtak,

    hogy van egy nyolcadikos, ne ahhoz menjek,
hanem a farmeroshoz, aki tíz körül volt csak,

    viszont szőke, és jobban is tetszett.
Volt valami a kerekein, ami tarka,
    forgó köröket rajzolt a levegőbe,
odavitt a fekvő bringához és megmutatta,
    sőt, le is szedett egy pirosat belőle.
Küllőgyöngy, vetette oda megvetően.
    Szép szó volt: ragyogott, mint a macskaszem.
Aztán azonnal el is fordult tőlem,
    álltam kukán, hogy akkor elteszem.
Évekig megvolt, a zsebemben hordtam,
    anyám többször ki is mosta, de meglett,

később meg átraktam a tolltartóba,
    húztak vele, hogy ezt adta a szerelmed.

Elterjedt, hogy van az a fiú az Újtelepről,
    aki ritkán jön, de van egy ajándék tőle,

s bár az osztályban kevesen tudnak erről,
    lehet, hogy gyerekünk is lesz jövőre.

Nyáron aztán mindenki lement a Balatonra.
    üresen izzott, meg is olvadt az aszfalt,

golyókat gyúrtam és rádobtam az ablakokra,
    időnként felragadt, de valahogy nem vigasztalt.

Ültem a parkban vagy a kutyákkal beszélgettem,

    törött nápolyit vettem a boltban,
sovány, ismeretlen testemet nézegettem

    a sötét, mélyvizű kirakatokban.

Szeptemberben jött egy Új lány az iskolába,

    aszfaitfekete volt a bőre,
először körbeállták, de kiderült, hiába

    kérdezgetik, egy szót se ért belőle.
Egyedül tébláboltunk mind a ketten.

    A haja parcellákra volt osztva,
mint a tankönyvünkben a jobbágytelkek,

    a tincsek végét egy-egy gyöngy fogta.
Odamentem és megsimogattam:
    érdes volt a feje és csak mosolygott.

Súgta a nevét is, de nagyon halkan

    –  gondoltam, tanítok neki néhány dolgot.

Küllőgyöngy, mondtam a fonatokra bökve,
    ő meg a számat nézte, hogy jobban

utánozhasson. Fehér fogai közt zörögve
    forgott a név: idegen test a dobban.

KUTYA

Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor

hegyoldalról leomlott hókupacnak.

Sötétedett, nem látszott más a tájból,

csak ónos földek, párás volt az ablak,

ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,

mintha egy kabát emelgetné a karját,

egy árnyékstoppos az útszélre dobva,

amin fényszórók tekintete hajt át.
Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban

odaérve mindenki kerülőt tett,

nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,

és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,

a mellső két láb támaszkodott a sárban,

mintha indulna, orrát a szélbe tartva,

a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,

péppé roncsolva terült szét az alja.

A véres szőrből kiálló hátsó lába

egyenletes, kínos ütemre rángott,

ült a fél kutya, nyitva volt a szája,

és láttam a szemén, hogy mindent látott.

Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,

könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,

vagy legyen mögöttünk már valaki végre

aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!

Mit kell csinálni? –  emelted föl a hangod,

mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?

Azt akartam, hogy állj meg és ne hagyd ott,

ha megtaláltad vagy vedd fel, vagy öld meg.

Egész héten ott volt a kutya köztünk.

Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.

Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,

és szavakkal kéne kerülgetni folyton.

De mégse tudtam nem akarni, hogy este

fölém hajolj: feszülő karodat néztem,

próbáltam nem gondolni a testre,

ahogy ott támaszkodik az árokszélen,

arra az ütemes mozgásra, miközben

a szemed a távolba néz és nem felel,

hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás

van abban is, ahogy szeretkezel,

ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem,

miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,

és látni a vállad mögött a szitáló esőben

ázó tájat a véres, téli éggel.

A KOSZORRÚ BABA

I.
Ifjú apák és még ifjabb anyák
szerelnek hintát, húznak kerti széket

a napos fűre. Villog a csavarkészlet
és a kapupánton a Hammerite,

– hát én immár kit hívjak, mondd csak, át

a nagylétrát lehozni? Csupa fény lett

minden levél, indul a soha véget
nem érő sarjadás, felborzolt víz szagát

hozza szél, hibernált kaktuszok
lesik, hogy átjárja a földi áram
égő tüskéiket, s bár nem tudok
mint kendős kismamák az IKEÁ-ban

ragyogni már, de fürdőruhát húzok
és rád gondolva süttetem a hátam.

II.
Van egy gazdátlan délután, ahol
nyitva a kert, ott vár a hallgatásod.
Nehéz volt megtalálni ezt a sávot,
melyet csak képzeletünk birtokol,
hol halottan az idő földszagától
gyűrött ruhák közt fekhetünk. Te vársz ott,

hol a tavasz a nyárba ér, te vársz ott,
ahonnan mindig elmegyek, de bárhol

találkozzunk is, mindig ugyanúgy hagysz itt,

ahogy akkor: az esős parkban állva
búcsúzkodunk, te leinted a taxit,
s mint párás hűtőben a friss saláta,
belül az üvegen hajad mint
egy növény préselődik ablakára.

III.
Jó volna összefutni egyszer újra

az Állatkertben, mint két idegen.

Hogy várj csak, valahonnan ismerem

ezt a bácsit, mondanám, ahogy húzza

a fiam a ruhám, nézd azt a furcsa

rózsaszín madarat, hogy állsz, de nem

jössz majd oda, más lesz az életem

akkor, mert nem mutatkozom be újra,

hogy ne kezdődjön, vége se legyen,

ne legyen pillanat, hol minden eldől,

hol nincsen részlet, mely lényegtelen,

bár lehet, hogy te nem emlékszel ebből

semmire már. Hogy nyirkos tenyerem

maszatos volt a zsiráfeledeltől.

 
IV.
Egyszer álmodban írtál egy mesét.

Az volt a címe, A koszorrú baba.

Azt akarta, hogy vidd egyszer haza,

szomorrú cím volt, mit senki se ért,

de se a végét, se a kezdetét

nem álmodtad meg. Képzeld el, ma a

metróban egy szatyorban láttam a

babát utazni. Aludd hát és meséld

végig egyszer, hogy mért ez a neve,

a szatyor mélyén hogy megtudjam, mi van,

minden utasnak van egy élete,

engem is várt már otthon a fiam,

néztem egy bácsit – mi lehet vele:
ült apu feliratú zokniban.

DELTA

Ha negyvenéves elmúltál, a tested

egyszer csak elkezd magáról beszélni,

és minden rejtett minta, mit az évek

az emlékezetedre tetováltak,

átüt a bőrön. Mint mikor a függöny

rajzát a fény a padlóra vetíti.

Figyeled lassan az erek vonulását,

hogy bontakozik ki testedből egy másik,

leendő felszín. Fekszel nyitott szemekkel,

és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál

a gyerekkel egy múzeumi tárló

előtt, és néztétek, az ellapított homokra

hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.

Látod, mondtad, szétbomlik sok kis ágra.

És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?

In. Tóth Krisztina: Magas labda. Bp. 2009.

Nádasdy Ádám versei

ATTÓL, HOGY RÓZSASZÍN

Nem szabadott volna úgy megijedni

attól, hogy hajnal van, hogy rózsaszín,

nyalogató fényben a Parlament

tűnik elém, mikor a fejemet

végre fölemelem. Hogy leülök

a járda szélére (a szülővárosomban!),

hangyák és csörgedező vizelet közé.

Hogy Vera, mikor fél ötkor kijött,

úgy visszahőkölt, mint aki nagyon,

de nagyon nem nekem szánta az arcát,

azt a bizonytalan, meglepett, korholó

mosolyt a szája szögletében („te majom,

mi jut eszedbe, hajnalban szobrozol

itt a kapu előtt, tudod, hogy dolgozom”) –

lelohadt egy pillanat alatt.

Meg se puszilt, csak a két vállamat

fogta meg erősen, aggódva inkább.

„Hát te vagy az?” mondta. Ott megijedtem,

hogy sosem fogom tudni: ki szeret?

ki vesz maga mellé? ki akar

rózsaszín kupolákat bámulni velem,

míg átverekszik magukat a hangyák

a felszáradó pisa-csíkokon?

TEREMTÉS

Hibás darab, mondtad, és kiemeltél

a futószalagról egyenletes

ütemben jövő darabok közül,

föltartottál a fény felé, szakértő,

keskenyre húzott szemmel nézegettél,

forgattál ujjaid finom begyével,

megnyomkodtál kicsit, aztán körömmel

kocogtattál, sőt valami savat

is cseppentettél rám (bár meg kell adni,

ez utóbbit igen figyelmesen,

üvegdarabbal épp csak birizgálva),

de minden stimmelt, textúrára, színre.

Még meg is szagoltál, de semmi, ott se.

Hibás darab, mondtad, és visszatettél

a sok egyforma késztermék közé.

ARS POETICA

A vattacukros ember, az csinál ilyet:

a hurkapálcáját a teljesen üres,

kissé ütődött, forgó üstbe tartja,

és vár. Remél. Összeszorul mindene,

hogy sikerüljön az, ami szokott.

A pálca végén egyszercsak megtapad

egy szál a semmiből, tágrameredt

szemmel nézik a gyerekek, aztán még egy,

el lehet kezdeni forgatni finoman,

jön már a többi szál, helyet keres,

hogy hol tapadhatna a meglevőkhöz –

kicsit lazít a vattacukros ember,

dúdol egy keveset, lábat vált fölnéz,

egyre nagyobb a gombolyag, ő dönti el

most már, hogy mit akar, hogy hosszúkásat,

vagy lapos-széleset; a gyerekek

arcán elömlik a vigyor, megszületett

a semmiből az édes, fagott levegő.

Nem mindig van ez így: néha csak áll,

koncentrálva, a vattacukros ember,

nyújtja a hurkapálcát az edénybe,

tuszkolja is kicsit, remegteti,

de semmi. Zörögve szalad az üst,

a horpadásain meg-megcsillan

a fény. A gyerekek egymásra néznek,

ő meg csak rágja a bajuszát.

In: Nádasdy Ádám: Elkezd a dolgok végére járni. Bp. 1998.

Kőrizs Imre versei

NON OMNIA MORIAR[1]

Eredetileg volt saját kávéfőzőm is,

de olyan ritkán használtam,

hogy anyám, annak rendje és módja szerint,

egyszerűen elbirtokolta.

Így aztán finom ízlésű vendégeim,

akik a hobbit hobinak ejtik

(„Miért, te talán a hokit hokkinak mondod?”),

és mint alacsonyrendű szórakozást, lenézik a

      [tűzijátékot,

egy darabig a szemközti kocsmába jártak át

vacsora után kávézni.

A kávéfőzőt te hoztad, bogárkám,

amikor többé-kevésbé hozzám költöztél,

nekem új volt ez a típus,

nem folyik ki belőle a kávé,

hanem összegyűlik a tetejében,

mint fejben a gondolat,

amit serkenteni hivatott.

Aztán itt hagytad nekem,

egy fél pár Adidas zoknival együtt,

bár ez utóbbit nyilván csak figyelmetlenségből.

A zokni hol itt,

hol ott tűnik fel

(most dobjam ki?),

de a kávéfőzőnek biztos helye van.

Mióta egyre több helyen lehet a városban

elsőrangú olasz kávét inni,

néha hirtelen itthon is főzök,

de az eredmény mindig kiábrándító.

Úgy látszik, csak a jó kávét szeretem,

ahogy lángosban és levesben például csak a forrót.

Illetve a langyos leves és lángos egyszerűen nem

                                                                              [leves

(és nem lángos),

szóval ez nem is szerelem kérdése.

Hát nem is főzök valami gyakran kávét,

továbbra is inkább csak a vendégek kedvéért,

de figyelmetlen vagyok,

mint magácska a zoknival,

mert például tejet már végképp mindig elfelejtek

[venni.

A mosogatás során aztán

(amikor rossz, ha eltörik egy-egy pohár,

de rögtön kicsi jó is, ha olyan,

amit még nem mostam el),

mindig kihagyom a kávéfőzőt,

úgyhogy a zacc később egészen

belepenészedik.

 De később persze újra elmosódik

minden, és végül elszántan, erővel,

   mint egy orvosi készülékbe, a

     kávéfőző szűrőtölcsérébe is

           belefújok egy rövid,

                   fájdalmas

                       dalla-

                        mot.

      MCDAL

Még most is kiveszi a hamburgerből

a savanyúuborka-szeletet,

mert bár a hamburgert mindig szerette,

ez az, amit sohasem szeretett.

„A savanyú uborka nem való a

szendvicsekbe, hanem csupán a friss!”

S a szót nyomatékkal váltva valóra

a számba tette őt a kis hamis.

Olykor talán még most is odaadná,

nyújtva kezét, de látva