J. A. szájából érdes volt az élet,
Petri szájából szépvolt a pimasz:
bárhogy mozduljak, lángnyelven beszélek,
torkomban hangjukkal, de semmi az,
ha tőlük éghet éneke az énnek.
LETÖLTHETŐ CSENGŐHANGOK
I.
Ez a világ egy mélygarázs,
sose tudod, hogy merre állsz.
Az első óra ingyenes,
utána fizetsz. Így megy ez.
II.
Kiraktalak a szívemben a képernyőre,
és az összes ikonom eltűnt tőle.
Nézlek egymagam –közben vívódom.
Légy a jelszavam! Légy a PIN-kódom!
IV. Ez a világ egy huzatos metró.
Befelé sem jó, kifelé sem jó.
Nézd, a sok utas milyen árva!
Gyere, lépjünk a biztonsági sávra.
V. Ma utoljára még lehet,
másik halált vagy életet,
vétkeket, átkot, étkeket:
váltani földi bérletet.
VII.
Azt hitted, jár egy utolsó hitel,
hogy ami késik, mégse múlik el.
Azt hitted, nem lesz tartozás: de lett.
Miért nincs az égi billentyűn delete?
VIII. Ez a világ egy nyitott blende.
Integetünk a végtelenbe,
amíg az arcok be nem égnek.
Hol hívják elő ezt a képet?
X. Tedd a kezed fenekemre,
mintha kezed kezem lenne!
Hadd szabadjon egyszer hinnem,
hogy elmegyünk hazább innen.
VOGYMUK
A hókotró fénye ébreszt,
ahogy forog a függönyön.
Előlép félálmodból a tegnapi
aluljáróban látott, seb-szájú látomás:
bicegve közelít, hiába adsz
most gondolatban többet, és jön feléd
a másik is, aki a parkban
feküdt a paplanon
tornacipőben, őszen.
Feleim, tegnap óta
egy ISA rendszámú autó áll
a ház előtt, ahol a hó porában
hajlongó szomszéd a lépcsőt
hamuval szórja.
FUTRINKA UTCA
Harmincnyolc év, futó fonál.
Az ember rojtokat talál
– hanyag
anyag –
e földi, pöttyös kis ruhán
mit hord és igazgat sután,
kinek,
minek,
ha egyszer úgyis visszabont,
feslik simából fordított,
a Kéz,
ha kész
már érzi, úgyse lesz soha
ha nem lesz léte otthona,
akar,
akár
a színpadon a kesztyűbáb
játszani valami saját
mesét,
mi mást,
füstölgő kéményt, házikót,
Futrinka utcát, bármi volt,
örök
körök
után is fölvesz kis kötényt,
hisz telefonált az imént
Cica-
mica,
hogy Tádé meghűlt és beteg,
úgyhogy van dolga rengeteg,
legyen
egyen-
letesen befűtve a tökház,
vigyázz, Mazsola, nehogy megfázz,
halál
ha lel
utat is hozzánk, nem vagyunk
futó fonál csak, filc, magunk
helyett.
Helyet
foglal középen, integet
és onnan csókol Titeket
Böbe
baba!
HASONLATOK
„Hiába fürösztöd önmagadban…”
1.
Egy sündisznó alapos
megtisztításához egy
másik sündisznó kéne.
Ha egyidőben mindkét
sün közeledne és
a hátuk összeérne.
Mintha távolodnának, úgy
állnának be
e dörzsre,
ami ilyenformán viszont
ki tudja mért, elég
ritkán jön össze.
2.
Csak másban moshatod meg arcodat,
és ha sikerült végre,
tükröd is az lesz. Le ne nézz
többet a mosdólére.
3.
Ez is csak ember,
hiába fürösztöd
önmagadban,
te meg magányos
maradsz, de tiszta:
szól a szappan.
IDEGEN TEST
Az Újtelepről jöttek át biciklivel: a beton pingpongasztal megszállt erőd lett.
Közülünk nem álltak szóba senkivel, a hintáról figyeltük őket.
Nyikorgattuk a láncot és tanakodtunk, hogy akkor kié a tér és mit akarnak.
Úgy döntöttünk, a Pintér bátyjának mégse szólunk,
legalábbis nem aznap.
Én lettem a követ, mert lány vagyok. Óvtak,
hogy van egy nyolcadikos, ne ahhoz menjek,
hanem a farmeroshoz, aki tíz körül volt csak,
viszont szőke, és jobban is tetszett.
Volt valami a kerekein, ami tarka, forgó köröket rajzolt a levegőbe,
odavitt a fekvő bringához és megmutatta, sőt, le is szedett egy pirosat belőle. Küllőgyöngy, vetette oda megvetően. Szép szó volt: ragyogott, mint a macskaszem.
Aztán azonnal el is fordult tőlem, álltam kukán, hogy akkor elteszem.
Évekig megvolt, a zsebemben hordtam, anyám többször ki is mosta, de meglett,
később meg átraktam a tolltartóba, húztak vele, hogy ezt adta a szerelmed.
Elterjedt, hogy van az a fiú az Újtelepről, aki ritkán jön, de van egy ajándék tőle,
s bár az osztályban kevesen tudnak erről, lehet, hogy gyerekünk is lesz jövőre.
Nyáron aztán mindenki lement a Balatonra. üresen izzott, meg is olvadt az aszfalt,
golyókat gyúrtam és rádobtam az ablakokra, időnként felragadt, de valahogy nem vigasztalt.
Ültem a parkban vagy a kutyákkal beszélgettem,
törött nápolyit vettem a boltban,
sovány, ismeretlen testemet nézegettem
a sötét, mélyvizű kirakatokban.
Szeptemberben jött egy Új lány az iskolába,
aszfaitfekete volt a bőre,
először körbeállták, de kiderült, hiába
kérdezgetik, egy szót se ért belőle.
Egyedül tébláboltunk mind a ketten.
A haja parcellákra volt osztva,
mint a tankönyvünkben a jobbágytelkek,
a tincsek végét egy-egy gyöngy fogta.
Odamentem és megsimogattam: érdes volt a feje és csak mosolygott.
Súgta a nevét is, de nagyon halkan
– gondoltam, tanítok neki néhány dolgot.
Küllőgyöngy, mondtam a fonatokra bökve, ő meg a számat nézte, hogy jobban
utánozhasson. Fehér fogai közt zörögve forgott a név: idegen test a dobban.
KUTYA
Fekete földrögnek tűnt, az olvadáskor
hegyoldalról leomlott hókupacnak.
Sötétedett, nem látszott más a tájból,
csak ónos földek, párás volt az ablak,
ahogy közeledtünk, úgy tűnt, mintha mozogna,
mintha egy kabát emelgetné a karját,
egy árnyékstoppos az útszélre dobva,
amin fényszórók tekintete hajt át.
Hol felvillant, hol eltűnt, de a sorban
odaérve mindenki kerülőt tett,
nézni kezdtem az útpadkát, hogy hol van,
és egyszer csak ott volt. Mint egy merülő test,
a mellső két láb támaszkodott a sárban,
mintha indulna, orrát a szélbe tartva,
a felső rész figyelt. De mögötte, láttam,
péppé roncsolva terült szét az alja.
A véres szőrből kiálló hátsó lába
egyenletes, kínos ütemre rángott,
ült a fél kutya, nyitva volt a szája,
és láttam a szemén, hogy mindent látott.
Kiabáltam, hogy állj meg, húzódj félre,
könyörögtem, hogy mentsd meg, üsd el, bármi,
vagy legyen mögöttünk már valaki végre
aki ráhajt. De hát mit kell csinálni?!
Mit kell csinálni? – emelted föl a hangod,
mit akarsz tőlem?! Mégis, mit akarsz tőlem?
Azt akartam, hogy állj meg és ne hagyd ott,
ha megtaláltad vagy vedd fel, vagy öld meg.
Egész héten ott volt a kutya köztünk.
Arra gondoltunk, jobb volna mégis otthon.
Mintha mi volnánk, akik az útra löktük,
és szavakkal kéne kerülgetni folyton.
De mégse tudtam nem akarni, hogy este
fölém hajolj: feszülő karodat néztem,
próbáltam nem gondolni a testre,
ahogy ott támaszkodik az árokszélen,
arra az ütemes mozgásra, miközben
a szemed a távolba néz és nem felel,
hogy mennyi, mennyi ádáz lemondás
van abban is, ahogy szeretkezel,
ahogy azt kérdezed, mégis mit akarsz tőlem,
miközben ütöd a kormányt és rám se nézel,
és látni a vállad mögött a szitáló esőben
ázó tájat a véres, téli éggel.
A KOSZORRÚ BABA
I. Ifjú apák és még ifjabb anyák
szerelnek hintát, húznak kerti széket
a napos fűre. Villog a csavarkészlet
és a kapupánton a Hammerite,
– hát én immár kit hívjak, mondd csak, át
a nagylétrát lehozni? Csupa fény lett
minden levél, indul a soha véget
nem érő sarjadás, felborzolt víz szagát
hozza szél, hibernált kaktuszok
lesik, hogy átjárja a földi áram
égő tüskéiket, s bár nem tudok
mint kendős kismamák az IKEÁ-ban
ragyogni már, de fürdőruhát húzok
és rád gondolva süttetem a hátam.
II. Van egy gazdátlan délután, ahol
nyitva a kert, ott vár a hallgatásod.
Nehéz volt megtalálni ezt a sávot,
melyet csak képzeletünk birtokol,
hol halottan az idő földszagától
gyűrött ruhák közt fekhetünk. Te vársz ott,
hol a tavasz a nyárba ér, te vársz ott,
ahonnan mindig elmegyek, de bárhol
találkozzunk is, mindig ugyanúgy hagysz itt,
ahogy akkor: az esős parkban állva
búcsúzkodunk, te leinted a taxit,
s mint párás hűtőben a friss saláta,
belül az üvegen hajad mint
egy növény préselődik ablakára.
III. Jó volna összefutni egyszer újra
az Állatkertben, mint két idegen.
Hogy várj csak, valahonnan ismerem
ezt a bácsit, mondanám, ahogy húzza
a fiam a ruhám, nézd azt a furcsa
rózsaszín madarat, hogy állsz, de nem
jössz majd oda, más lesz az életem
akkor, mert nem mutatkozom be újra,
hogy ne kezdődjön, vége se legyen,
ne legyen pillanat, hol minden eldől,
hol nincsen részlet, mely lényegtelen,
bár lehet, hogy te nem emlékszel ebből
semmire már. Hogy nyirkos tenyerem
maszatos volt a zsiráfeledeltől.
IV. Egyszer álmodban írtál egy mesét.
Az volt a címe, A koszorrú baba.
Azt akarta, hogy vidd egyszer haza,
szomorrú cím volt, mit senki se ért,
de se a végét, se a kezdetét
nem álmodtad meg. Képzeld el, ma a
metróban egy szatyorban láttam a
babát utazni. Aludd hát és meséld
végig egyszer, hogy mért ez a neve,
a szatyor mélyén hogy megtudjam, mi van,
minden utasnak van egy élete,
engem is várt már otthon a fiam,
néztem egy bácsit –mi lehet vele:
ült apu feliratú zokniban.
DELTA
Ha negyvenéves elmúltál, a tested
egyszer csak elkezd magáról beszélni,
és minden rejtett minta, mit az évek
az emlékezetedre tetováltak,
átüt a bőrön. Mint mikor a függöny
rajzát a fény a padlóra vetíti.
Figyeled lassan az erek vonulását,
hogy bontakozik ki testedből egy másik,
leendő felszín. Fekszel nyitott szemekkel,
és eszedbe jut egy semmiség. Hogy álltál
a gyerekkel egy múzeumi tárló
előtt, és néztétek, az ellapított homokra
hogyan csöpög a lassú víz egy csőből.
Látod, mondtad, szétbomlik sok kis ágra.
És azt kérdezte: jó, de hol a tenger?
In. Tóth Krisztina: Magas labda. Bp. 2009.
Nádasdy Ádám versei
ATTÓL, HOGY RÓZSASZÍN
Nem szabadott volna úgy megijedni
attól, hogy hajnal van, hogy rózsaszín,
nyalogató fényben a Parlament
tűnik elém, mikor a fejemet
végre fölemelem. Hogy leülök
a járda szélére (a szülővárosomban!),
hangyák és csörgedező vizelet közé.
Hogy Vera, mikor fél ötkor kijött,
úgy visszahőkölt, mint aki nagyon,
de nagyon nem nekem szánta az arcát,
azt a bizonytalan, meglepett, korholó
mosolyt a szája szögletében („te majom,
mi jut eszedbe, hajnalban szobrozol
itt a kapu előtt, tudod, hogy dolgozom”) –
lelohadt egy pillanat alatt.
Meg se puszilt, csak a két vállamat
fogta meg erősen, aggódva inkább.
„Hát te vagy az?” mondta. Ott megijedtem,
hogy sosem fogom tudni: ki szeret?
ki vesz maga mellé? ki akar
rózsaszín kupolákat bámulni velem,
míg átverekszik magukat a hangyák
a felszáradó pisa-csíkokon?
TEREMTÉS
Hibás darab, mondtad, és kiemeltél
a futószalagról egyenletes
ütemben jövő darabok közül,
föltartottál a fény felé, szakértő,
keskenyre húzott szemmel nézegettél,
forgattál ujjaid finom begyével,
megnyomkodtál kicsit, aztán körömmel
kocogtattál, sőt valami savat
is cseppentettél rám (bár meg kell adni,
ez utóbbit igen figyelmesen,
üvegdarabbal épp csak birizgálva),
de minden stimmelt, textúrára, színre.
Még meg is szagoltál, de semmi, ott se.
Hibás darab, mondtad, és visszatettél
a sok egyforma késztermék közé.
ARS POETICA
A vattacukros ember, az csinál ilyet:
a hurkapálcáját a teljesen üres,
kissé ütődött, forgó üstbe tartja,
és vár. Remél. Összeszorul mindene,
hogy sikerüljön az, ami szokott.
A pálca végén egyszercsak megtapad
egy szál a semmiből, tágrameredt
szemmel nézik a gyerekek, aztán még egy,
el lehet kezdeni forgatni finoman,
jön már a többi szál, helyet keres,
hogy hol tapadhatna a meglevőkhöz –
kicsit lazít a vattacukros ember,
dúdol egy keveset, lábat vált fölnéz,
egyre nagyobb a gombolyag, ő dönti el
most már, hogy mit akar, hogy hosszúkásat,
vagy lapos-széleset; a gyerekek
arcán elömlik a vigyor, megszületett
a semmiből az édes, fagott levegő.
Nem mindig van ez így: néha csak áll,
koncentrálva, a vattacukros ember,
nyújtja a hurkapálcát az edénybe,
tuszkolja is kicsit, remegteti,
de semmi. Zörögve szalad az üst,
a horpadásain meg-megcsillan
a fény. A gyerekek egymásra néznek,
ő meg csak rágja a bajuszát.
In: Nádasdy Ádám: Elkezd a dolgok végére járni. Bp. 1998.